Notebook.hu Blog Notebook, Tablet, 2 az 1-ben, Okostelefon hírek, tesztek
Hogyan kezdődik majd a gépek lázadása? Úgy, hogy a gépek elkezdik többszörözni saját magukat. Várj, ez már elkezdődött? A gépsorokon gépek gyártanak gépeket, de mi a helyzet azzal, amikor egy nyomtató saját magát nyomtatja?
A 3D-s nyomtatás első úttörői az 1980-as években kezdtek el megjelenni és ahogy az a pionírokkal lenni szokott, nem volt egyszerű a dolguk. Charles Hull egy bútoripari cégnél dolgozott, ahol UV fénnyel vittek fel műanyag réteget a bútorlapokra. Úgy gondolta, hogy ha sok-sok réteget egymásra pakolna, akkor azzal új tárgyak jöhetnének létre, ezeket pedig számítógépes vezérlésű gép hozná létre. Szabadalmát 1986-ban „Három dimenziós objektumok létrehozása sztereolitográfia által” címen jegyezték be.
1987-ben még két hasonló szabadalmat regisztráltak, Scott Crump ötlete a szálolvasztásos módszer, a 3D nyomtatás házi megfelelőjének adott alapot. A témán belüli nagy durranást pontosan ez a módszer hozza el a RepRap projekt keretein belül. Egy lelkes amatőrökből álló brigád célja az volt, hogy olcsó alapanyaggal és elérhető árú „csináld magad” gépkészlettel dolgozva, egy könnyen használható 3D-s nyomtatót készítsenek. A projekt sikeres volt és első, Darwin névre keresztelt gépük 2008-ban látta meg a napvilágot. A gép felépítése úgy lett megálmodva, hogy alkatrészeit saját maga le tudja gyártani (megjegyzés: valójában csak a báziselemeit, ezzel megalkotva az önmagát reprodukáló gép fogalmát).
Ugyan léteznek különböző nyomtató „pisztolyok”, ahol az olvasztott alapanyagot egy kis eszközzel formálhatjuk kedvünkre, mi most maradjunk a „profi” eljárásoknál. Ebben az esetben a gyártási eljárást megelőzi digitális modell készítése. Ezt egy számítógéppel segített tervező (CAD) vagy egy 3D animációs szoftver segítségével lehet felépíteni, esetleg a másolandó eszközről 3D Scannerrel képet készíthetünk. A különböző formátumú modelleket a szoftverek vékony, azonos vastagságú vízszintes virtuális rétegekre szeleteli. A leggyakoribb adatformátum a CAD szoftver és a 3D printer között az STL (Standard Tessellation Language / STereoLithography) fájl, míg a színes 3D nyomtatók bemeneteként a VRML formátumot használják, ez ugyanis nemcsak a geometriai formát, hanem a színeket is tartalmazza. Nyomtatáskor a gép beolvassa a modell adatait és sorban egymásra illeszkedő rétegeket képez folyadékból, porból vagy sík lemezekből, ilyenformán fokozatosan felépíti a modellt.
Napjainkban a 3D nyomtatás körül két morális kérdés is felvetődött. Az egyik a termékszabadalmak megsértése. Mi a helyzet akkor, ha eltört egy eszközünk és nem a szervizbe visszük be, hanem otthon nyomtatunk egy elemet, ami pótolhatja. Sőt, mi van, ha a komplett eszközt le tudjuk másolni (már ami másolható egy házi printerrel) és elkezdjük árulni? A második problémát az emberéletre veszélyt jelentő tárgyak jelentik. Nem egy cikk jelent már meg nyomtatott fegyverekről, vagy meghibásodó eszközökről. Ilyenkor kérdésessé válik, hogy ki volt a hibás? Aki megvette a nyomtatott eszközt? Aki eladta? Aki a nyomtató tulajdonosa? A sok kérdés megválaszolására egyelőre csak törvényjavaslatok születtek, illetve egy holland ügyvédi iroda összetett tanulmánya, de konkrétumot eddig nem láthattunk.
A cikk címében szó esett az „önnyomtatásról”. Akartok egy látványos példát, nyomtatókról, akik nyomtatókat nyomtatnak? Josef Prusa nyomtató-farmja 2015 áprilisában 15 eszközt számlált, 2017 júniusában pedig elérkezett az idő a költözésre, hiszen 2 évvel a kezdés után a létszám már 180 volt. Egy printernek 27 órába telik, míg minden elemet legyárt a klónjához, ergo kicsit több, mint egy nap alatt megduplázhatják a számukat. Egy egész kis hadsereg nevelhető ki, nagyjából egy hét leforgása alatt. Egy hét alatt nagyjából 650 kilogramm alapanyagot használnak fel, ami 3 tonna műanyagszálat jelent havonta. Persze, mit ér egy „nyomtató-hadsereg”, ha nincs aki összerakja őket a nyomtatás után. Ehhez még emberi erőre van szükség, így egyelőre kontroll alatt tartjuk a gépek lázadását…egyelőre.
